Kékkői László verse
A másik szobában
Rádió bömböl
Kinn a sötétben
Újév dörömböl
Asztalon áll még
Jézuska fája
Ágain ragyog
Kis csemetéim
Hálaimája.
Kicsiny ágyakban
Négy gyerek szuszog.
Alszik, álmodik,
Nem hallja, hogy kinn
Valami zuhog.
Valami megy
És valami jön:
Az ó-év elköszön.
Én látom őt
És érzem is.
Szorításától
Vérzem is.
Nem hunyászkodom,
Pedig de rossz volt,
Mostoha:
Sohasem pihent,
Felettünk suhogott
Ostora!
Most elpihen
És jön az új.
Mint ahogy fúj
A tavaszi szél.
Fiatalon,
Rövidnadrágban
Kamaszos bohón
Itt jön
A folyosón.
Így képzelem,
Ahogy remélve
Feléje nyújtom
A két kezem.
Ahogy felé nyúl,
Minden bealkonyul.
Szemében láng lobog.
Fiatal arcából
A sátán vigyorog.
A szíve helyén
Sistergő kanóc
Ekrazit, füstös kóc
Dobog.
Egyszerre eltűnik
Tavasz-varázsa.
Csontos kezével
A gödröt ássa
Talán nekem is
És sok-sok másnak:
Hitetlen Tamásnak.
Szembenézek vele,
Tudom, mi a neve!
Nem Új Esztendő,
Nem Ötvenhárom,
Hanem a Végzet,
Sötét ború,
Mindent elsöprő
Háború.
Mosolyogva dobom
Eléje szívem:
Benne a hitem,
Amiről azt mondta
A Nagy Magvető,
Mustármagnyi is
Elég belőle,
A hegy megmozdul
Tőle.
Mert hiszem az élet
Diadalát
A halál felett.
A tavasz örök mosolyát
Új vetések felett.
Hiszem, hogy egyszer
Elvonul
Károgva, csapongva
Sok gyászmadár
S a bánatnak is
Bealkonyul.
Hiszem gyermekeim
Álmát.
Sok semmi-édes
Parányi vágyát
S teljesülését.
Hiszem, hogy nekik
Van igazuk,
És az új év,
Ezerkilencszázötvenhárom
Az övék lesz,
Ahogy fiatalon,
Rövidnadrágban,
Kamaszos bohón
Itt jön a folyosón.
Rádió bömböl
Kinn a sötétben
Újév dörömböl
Asztalon áll még
Jézuska fája
Ágain ragyog
Kis csemetéim
Hálaimája.
Kicsiny ágyakban
Négy gyerek szuszog.
Alszik, álmodik,
Nem hallja, hogy kinn
Valami zuhog.
Valami megy
És valami jön:
Az ó-év elköszön.
Én látom őt
És érzem is.
Szorításától
Vérzem is.
Nem hunyászkodom,
Pedig de rossz volt,
Mostoha:
Sohasem pihent,
Felettünk suhogott
Ostora!
Most elpihen
És jön az új.
Mint ahogy fúj
A tavaszi szél.
Fiatalon,
Rövidnadrágban
Kamaszos bohón
Itt jön
A folyosón.
Így képzelem,
Ahogy remélve
Feléje nyújtom
A két kezem.
Ahogy felé nyúl,
Minden bealkonyul.
Szemében láng lobog.
Fiatal arcából
A sátán vigyorog.
A szíve helyén
Sistergő kanóc
Ekrazit, füstös kóc
Dobog.
Egyszerre eltűnik
Tavasz-varázsa.
Csontos kezével
A gödröt ássa
Talán nekem is
És sok-sok másnak:
Hitetlen Tamásnak.
Szembenézek vele,
Tudom, mi a neve!
Nem Új Esztendő,
Nem Ötvenhárom,
Hanem a Végzet,
Sötét ború,
Mindent elsöprő
Háború.
Mosolyogva dobom
Eléje szívem:
Benne a hitem,
Amiről azt mondta
A Nagy Magvető,
Mustármagnyi is
Elég belőle,
A hegy megmozdul
Tőle.
Mert hiszem az élet
Diadalát
A halál felett.
A tavasz örök mosolyát
Új vetések felett.
Hiszem, hogy egyszer
Elvonul
Károgva, csapongva
Sok gyászmadár
S a bánatnak is
Bealkonyul.
Hiszem gyermekeim
Álmát.
Sok semmi-édes
Parányi vágyát
S teljesülését.
Hiszem, hogy nekik
Van igazuk,
És az új év,
Ezerkilencszázötvenhárom
Az övék lesz,
Ahogy fiatalon,
Rövidnadrágban,
Kamaszos bohón
Itt jön a folyosón.
Szécsény, 1952. december 31. 23 h
* * *